Hogy örültem a vasárnapi 40 centisnek. Jaaaj. Na tegnap meg jött a vihar a Dunakanyarban, eső és erős szél, a levegő 19 fokra hűlt hirtelen, gondoltam a változás jó, a változást érdemes megkóstolni és lementem.

A vihar azért is a barátunk, mert eláznak benne a papírkutyák. A esőtől rettegők ilyenkor otthon maradnak és üres a pálya. Balgák.

Nem mondanám, hogy széttépték a halak a vizet, rablás sehonnan nem hallatszott. A szokásos helyemen pergettem, a múltkori sikerek okán a Hart félistent, a fehér-piros bitangot tettem fel és azzal ütöttem a vizet. Megvoltak a szokásos balinos beköszönések, de rendes akasztásig nem jutottam. Van ezen a helyen egy szakasz, ahol egy nagyobb kő van 3 méterre a parttól a vízben, a kő és a part között egy víz alatti kis kövezés. Kedves kis langó alakult ki e mögött. Ezt a helyet soha nem hagyom ki, mert ha süllő lennék én ide állnék be, de abból is látszik, hogy nem vagyok süllő, hogy még soha nem fogtam itt.

De ma bejött. Ott volt. A második dobás, szokásos táncában a Hart gumi-wobbler, amikor határozott stopot nyom neki valaki, és máris fordul a meder felé. Tompa de erős húzás, majd lassan jönnek a fejrázások. Süllő, de sokkal nagyobb, mint a vasárnapi ezt érzem. Aztán elindul a folyással lefelé, sétálok vele a parton, sikerül a part felé fordítani.

Elkészült az erejével és máris fog a lip-grip. Kiemelem és majdnem elsírom magam, annyira gyönyörű... 3,3 kg-ra mérlegelem. Az idei legnagyobb. Eddig. Na ezért az érzésért járunk le. Ezért vállaljuk azt a sok szopást, sikertelenséget, fázást, ázást, fáradtságot. Ezért vagyunk mi pergető horgászok...

A cím egy kapitális hal elejtését sejteti. Hogy hosszú idő után végre megtört a jég. Hát lássuk...

Amikor az ember horgászni indul, az olyan, mint mikor kilép a lottózóból: tele van a szíve reménnyel, elképzeli, hogy most végre megüti a szerencséjét, de nagyon, úgy jól álcsúcson, és most végre minden sikerül. Én is így indultam ma el, bár elég későn, csak 10 után, azzal, hogy ma végre kiveszek valamit, és végre ismét halszagú lesz a kezem.

A kedvenc szakaszomon kezdtem, és az ssr-rel. Két kis öbölben is éreztem, hogy csipkedik a fahalat, nem süllős vagy balinos volt, gondolom kis domik vagy jászok biefeltek a halammal, de nem volt kedvem kisebbre váltani. De azért váltottam, maradtam a 9 centinél, de felavattam a fehér-piros hart raptoromat.

Első dobásra kaptam egy kedves balinos üdvözlést, de sajnos nem akadt. ledobáltam a pályát, de nem történt semmi. Rablást sem hallottam. Aztán átmentem a nagy klasszikus pályára. Ott kezdtem, ahol múlt héten akadt egy kis süllő, de nem lett meg. Semmi. Rablás nulla. Jön egy nagy hajó. Frankó, a hullámok majd szétverik a szélvizet, remek. Kicsit arréb megyek, beállok a vízbe és a harmadik dobásnál tompa ránehezedés és már jönnek is a fejrázások. YESSSSS! Akadt végre! Jön kifelé, lámpa kapcs, hát nem egy óriás, de már majdnem kézben. Alulról kapta el, látom, hogy az alsó horog egyetlen ága fogja a süllő fejét. Ajjaj. Gyors fogás a halon és dobom a partra. Megvan! A horog azonnal kiakadt, a következő fejrázásnál elbúcsúztam volna tőle is.

Igaz, hogy szegény hart megvakult, mindkét szeme elköszönt a köveken, de meglett a hal! És a Hart gumi-wobbler bebizonyította, hogy olyan pályán is megtalálja a süllőt, ahol az SSR és a Flatrap sem adott eredményt. Killer lesz a cucc szemek nélkül is. A sütyike negyven centi és kb. 80 deka. Tavaly egy ilyet simán dobtam volna vissza, de idén nem. Teljesen mindegy volt mekkorát fogok, a sorsa meg volt pecsételve! Méret megvan, finom a húsa, és nem fogtam testvérét kézben május vége óta. Nem tudom visszatenni. Friss sült lesz belőle holnap és az én drága feleségem fogja elmajszolni, nem dobhatom vissza. Talán jövő ilyenkor egy ekkorát visszadobok majd újra...

Pisz