Sokan, sokszor megírták, leforgatták, elmesélték már, hogy a Rio Ebro mekkora király hely. És igazuk van. Egyik nagy előnye a helynek, hogy a magyar vér- és húshorgászok számára túl messze van ezért nem tudják ugyanúgy lemészárolni az ottani halállományt, mint a Pón.

A másik nagy előnye, hogy a helyiek szinte csak a fekete sügéreket kergetik félmillás eurós szpídbótokon.

Szóval ott vannak a hatalmas harcsák, iszonyú erejű nyurgák, másfeles bodorkák, kilós vörösszárnyúak, hatalmas süllő és persze a feketék.

Minden hal harcsacsali tök mindegy mekkora. Én egy kettes süllővel fogtam a 22 kilós harcsámat. A két méteres bébit pedig egy másfeles bodrival ütötte meg Zsoltika.

Gyönyörű és szinte érintetlen a táj, hatalmasak a halak és nem lehet nem fogni. Persze minden nagy hal, megy vissza. Ez nem opció, büntetnek ha nem így teszel.

Mikor lesz Magyarországon ilyen víz és ilyen szemlélet? Mikor lesz nálunk ilyen látványosság? 

Idén októberben visszamegyünk - csatlakozik Pistike is - és én amikor csak tehetem vissza is fogok menni. Én lennék a legboldogabb, ha itthon is magtalálnám ezt az élményt, de azt hiszem, a magyarok hozzáállása a vízhez, halhoz ettől még nagyon nagyon messze van. Az enyém is! Ha ma a Dunán fognék egy harmincas harcsát, vinném haza azonnal! De a hatvanasat is! Rám is igaz, hogy a szankció ereje tartana távol a halelejtéstől.

Annak a szántódi harinak is az volt a szerencséje, hogy az origós fotós vette észre, nem a helyi rabsic, mert akkor úgy járt volna, mint az a pálkövei harcsa, ami ugyanígy napozott a strandon, mindaddig, ameddig egy villás kapával állon nem verte egy helyi sporthorgász. 50 kilós volt szerencsétlen.

Catch&Release helyett Catch&Filézz még a jelszó. Csekkoljuk majd magunkat 5 év után. Talán.

Zsoltika Drágasága:

Az én Szépségem:

A pergető horgász legnagyobb titka a legendás helyek után, hogy milyen csalik fityegnek a mellényében, táskájában. Így vagyok ezzel én is, csak hát ez a blogolás kihozza az őszinte ember- és horgászbarátot belőlem is, ezért most megosztom.

A dolog úgy indult, hogy rendet akartam rakni a motyóban és akkor kipakoltam a mellényemet. Először is megdöbbentem, hogy a szigorúan legszűkebb roham-készletem 28 darabot számlál. Aztán olyan szépen kiraktam őket, gondoltam lefotózom az én kis büszkeségeimet, innen a blog-bejegyzés ötlete már csak egy apró lépés volt.

Íme a rohamcsapat:

Jól láthatóan dominálnak az éjszakai színek, nem véletlen, hisz a túlhajtott manager nem ér rá nappal pecálni, a süllők és a harcsák éjszakai aktivitása szintén nem terel a nappali pergetés irányába.

Aztán az is látszik, hogy megvan azért nálam a Rapala hegemónia, tök jók az újak, az amerikaiak, a japánok, de akkor is a finnek a telefongyártás után, - sőt a Nokia-Windows deal után - a telefongyártás előtt a a fahalacskák gyártásához értenek a legjobban.

Néhány titkos itthon nem beszerezhető favoritom a Hart gumiwobbler készletem, ezek mindent visznek főleg nappal sekély vízen.

Aztán persze megvannak a nagy klasszikusok, tadpolly, sand viper, és a korábbi írásomban már emlegetett abu reflex körforgók.

Hát igen, a nő, ha baja van, vesz egy pár új cipőt, én ebben a helyzetben veszek egy pár wobblert. Ilyen ez a pop szakma...