Hát kellett rá várni egy ideig, de nekem így Novemberben indult el a szezon. Nincs is ezzel semmi baj, bár kicsit hosszú volt a szünet Május óta, de kibekkeltem és most aratom le a türelem gyümölcsét. 

Vicces, hogy ahogy fogynak az ismerősök friss halas fotói a facebookról, úgy szaporodnak az én halaim. Nem is baj, ha a hideg meg a korai sötétség miatt sokakat otthon tart, több marad nekünk! :) 

Szóval Visegrádon indult jól az év végi hajrá, de múlt héten ismét találkoztunk Csabával és miközben a jövő sikerbizniszéről beszélgettünk elpecázgattunk közben. 

Tudtuk, hogy van ott hal, de nem akarták könnyen adni magukat. Nagyobb gumikkal kezdtünk de nem volt érdeklődő. Aztán előkaptam a kis sárga sandrát, azt amivel májusban már szétcsaptam a kövesek és balinok között és azt küldtem fitnesszeltetni a hideg vízben. A fenék felett ő sem hozott halat, de amikor magasabban kezdtem vezetni, akkor egyszer csak jött az a szívmelengető, agyzsibbasztó és minden hideget, fáradtságot feledtető BUUUUM! Imádom, amikor egy izmos, nagy süllő odaver egy combosat. Az a korábbi képem, hogy a süllők olyan kis nyápic, finnyás, halovány kis jószágok, de persze nagyon szépek, addig tartott, ameddig csak a Balatonon randiztam max kiló körüli játékosokkal, dióverő fenekező végén. 

Szóval jött a bumm és a kis ashura máris karikában, pumpál az édes, rázza a fejét és elindul a mi kis táncunk. Jól védekezett, nem adta magát könnyen, de végül sikerült a csónak mellé terelni és megragadni a tarkóját. Yesss, gyönyörű, egészséges szuper-szépség volt a kezemben! 

Tökéletesen akadt a viharvert kis gumi a hal csontos szájszélébe. Megmutattam Csaba kamerájának is. 

Közvetlenül ez után Csaba is ütött egyet de akkor már wobblerekre nyergeltünk, mert rájöttünk, hogy vízközt kergetik a keszegeket a csíkos betyárok. Nem sokkal az első után Csaba elkapott még egyet és azt is sikeresen vezette a csónakhoz. Ha az ő halait is látni szeretnétek, bizony meg kell várnotok, ameddig megírja a http://www.fishingtime.hu/ - n. Megéri kivárni! ;-) 

Hát igen, kezdett a világ egyensúlya a helyére kerülni, Csaba vezetett 2:1-re. Ekkor húztam egy merészet, bár már nem annyira bíztam benne de felraktam, a még Duna-szűz Rapala vertikális csalimat és azzal dobáltam. Elsőre semmi. Aztán már nem akartam kapkodni, dobtam és nagyon lassan, mindig visszaengedve a fenékre, megpihenve, újra elemelve húztam végig a törésen a csalit. És akkor jött egy nagyon béna ránehezedés, bele az ejtésbe. Alig lehetett érezni, de megütöttem, lesz ami lesz. És lett. Jött a kemény ütés és én ismét átéltem azt az orgazmus közeli élményt, hogy egy nagyon bika süllőt fáraszthatok az erős áramlásban. Keményen dolgozott a második versenyző, keményebben, mint az első tesó. A csónak közelében először a csónak alá tört ezért trapézoltam egy kissé. 

Jó pár percet tréning után megüzentem a fonott zsinór drótpostán a süllőnek, hogy nem lesz baja, adja már meg magát, ezért végül hagyta magát a csónak mellé vezetni. 

És sikeresen a csónakba emeltem őt is egy utolsó portréra. Császár volt a második szépséges, termetes jószágot a kezembe tartani. Egyenlítettem, de persze ki nem sz**ta le az eredményt, megint egy nagyon király pecánk volt Csabával. 

Nekem sajnos mennem kellett, mert 1 órával később, már csinos ruhában két ügynökségünk ügyfélpartiján volt a helyem, ezért a part felé vettük az irányt, elköszöntünk, gyorsan átöltöztem és már száguldottam is vissza Budapest irányába. 

Hihetetlen volt a bowling teremben állni és csacsogni a kollégákkal csini ruhában, tudva, hogy 90 perccel korábban még egy vad dunai süllővel harcoltam. De elég volt megszagolnom a kezemet és tudtam, hogy nem álom volt... 

PISZ 

Rendes halat idén májusban fogtam utoljára. Azóta nem kevésszer voltam vizen. Jöttek kicsik, voltak bukták és szépen végig is éltem a trauma minden fázisát. Volt tagadás („az nem lehet, bazzeg, hogy ennyire nem megy…”), volt harag („azokarohadt halászok lopják szét a szerencsétlen vizeinket…”), volt apátia („ez van, faxom, ez az év már rendes hal nélkül ér véget…”) és tegnapra elért az elfogadás („fárasszá Pistikém nyugodtan, engem már nem zavar, hogy nem fogok…”).

Mert ugyanis ez történt, a két héttel ezelőtti forgatókönyv szerint, Pisti megáll a kedvenc helyén a visegrádi egyenesen, én az én kedvencemen, jön a bömbi nagy turistahajó és jönnek a hullámok, amikor látom, hogy Pistike lámpát kapcsol, előtte fröcsögés, elindulok, ő partra emel és én nagyon örülök Vele együtt. Kisebb lett a drága, mint a két héttel ezelőtti szépség, de erős, egészséges és süllő. Ez a lényeg.

És valahogy pont a nyugalom és az elfogadás beállta miatt éreztem, hogy bár igen, igen Visegrád egyhalas pálya sajnos mostanában, de ma lehet máshogy is. Nem stresszeztem be, nem kapkodtam a helyek között, hanem nyugodtan lejjebb sétáltam a másik kedvenc helyemre és dobtam. Meg dobtam megint. És újra. És aztán úgy döntöttem, hogy öreg és megfáradt csatáromat, a kilences SSR-t beküldöm az öltözőbe és elő a fiatal tehetségekkel, hajrá Daiwa TD Minnow, mutasd meg öcsém, mit tudsz!

Hosszú dobás, ráengedem szépen a gyors részre, ahol riszált a bébi ezerrel, hogy utána lágyan érkezzen meg a langóba a kis szexi minnow és telibe verje valaki ezerrel. Ugyanezt eljátszottam az SSR-el is, de ő sajnos nem kellett senkinek. De a minnow megtetszett valakinek de nagyon és nem akarta engedni. Ami először meglepett, hogy nincs felszíni pancsolás egyből az akasztás után. A kicsik ezt szokták, utána megéreztem a versenyző erejét és láttam, hogy a kis ashurám is elszokott már az ilyen nagy pumpálásoktól. A procaster is elkezdett vidáman ciripelni, mindhárman élveztük nagyon, hogy végre van meló és nem is akármilyen. Az is közrejátszott, hogy a szokásosnál sokkal hosszabb pórázon volt az én drága kopoltyús pitbullom. Kb. 30 méterre akasztottam és szépen el is indult a halam befelé a meder felé. Pistinek rikkantottam, hogy jöjjön, volt ideje odaérni, mert nem nagyon akarta feladni az ellenfelem. Aztán megjelent a fejlámpám fényében, láttam, hogy fogja a minnow rendesen, de azért szerettem volna hamar a partra segíteni. Rövid fröcskölődés után a kopoltyúja alá nyúlva a partra segítettem az eddigi legszebb visegrádi süllőmet! 

A 61 centis gyönyörűséget a kezembe tartva kiabáltam egy akkorát, hogy azt hiszem a teljes kövezésen lemondhattak a halfogásról a sporttársak. Ha volt ott még más is. Egy hosszú, hosszú süket időszak zárult le ezzel a hallal és ez a zseniális a horgászatban, hogy lezárulhatott volna egy lightos másfelessel is, annak is tudtam volna örülni, de nem, bejött az eddigi legnagyobb visegrádi süllőm. Ez adja az addikciót, ezért vagyok kész ettől, mert minden estében ott a nagy hal lehetősége. Csak ott kell lenni fejben és lélekben, de méginkább sokszor. :) 

Azért volt itt pár tanulság. Először is, három verda ment ki mire mi kiértünk a helyünkre, sőt, mikor dobálni kezdtünk, akkor épp azt a helyet vallatta egy kolléga, ahol én a süsüt ütöttem. Nem értünk ki az ígéretes alkonyatra csak később, és az alkonyat-rajongó pergetők már távoztak is hal nélkül, mire mi dobálni kezdtünk. Ők hal nélkül maradtak, mi kaptunk két süllőt. 

Vagy később áltak ki ezek a halak, vagy nagyon nem mindegy mivel dobálsz, vagy mindkettő. A nem mindegy mellett szól, hogy pontosan ugyanúgy húztam el az ssr-t, mint a minnow-t a süsü előtt, mégis csak a minnowra vert oda. Itt megbotlott az a koncepció is, hogy a nagyobb csalihal a nyerő nagyobb ragadozóra, az ssr nagyobb és testesebb is mint a minnow, mégis azt verte le. Nyilván a táplálékhal-méret fétisnél erősebb a "nem dőlők be ennek a keszegutánzatnak, amikor snecik bandáznak errefelé" logika, tehát, hogy olyan csalival kaptam el a süllőt, amilyen halak épp akkor ott tartózkodtak. 

Egyébként csak okoskodom. Mindez nagyjából lényegtelen. Ami számít, hogy ott voltunk, kerestünk, figyeltünk, variáltunk és fogtunk. A többi csak duma. 

De nagyon jó érzés végre megint halszagú kézzel és komolyabb vágásokkal a tenyeremen ülni a munkahelyemen és visszaemlékezni a tegnapi harcra. Killer király volt!!! 

PISZ