35 perc. Ennyit pecáztam a nyaralásom első 5 napjában. Igaz, ez alatt a 35 perc alatt fogtam 7 balint, és erről mesél ez a videó, de ez akkor is példa nélkül áll. Nézzük a tüneteket: 3 éve nem vettem új pergető botot vagy orsót, de zsinórt sem, igazából csalin és kapcson kívül semmit. Idén nem voltam még a Dunán. Ok, voltam beteg, meg gyengélkedett a motor, de akkor is. A Rómaira sem mentem le balinozni, pedig 30 méter a víz a kapunktól. És akkor most itt vagyok 6 napja és 35 perc.

Igaz, abban semmi véletlen nem volt.

Este megállt a szél, tudtam, hogy reggel 7 előtt nem indul el, 5kor keltem, gázló gatya, a csodálatos, tökéletes illex ashura shooting star, amit a Jóisten is balinozásra teremtett, egy darab thrill a kapocsban (nincs tartalék sem, ha eldobom, feljövök és alszom) és go. Néztem a 7 balin után, kutyasétáltatás közben a kövön a srácokat 20 kilós táskával, 300 csalival semmit nem fogni. Elmúlt. Már a kőre sincs kedvem kimenni, főleg ameddig a nád előtt megfogom a halamat. 

Szóval mentem, júniusban kifigyeltem, hogy melyik nádöbölben áll össze a kishal, ott nyomták akkor is a balinok, egyenesen oda mentem és ott voltak. Egyik a másik után. 6:10kor vége is volt a bulinak. Egy érfogot azért vihetnék legközelebb, fosok tőle, hogy ezek a 2-3 kilósak belerántják a kezembe a horgot. 

Szóval teljesen minimál. De miért? A válasz rohadt egyszerű: a legyezés. A legyezés, mint valami lassan terjedő vírus 3 év alatt eljutott a szervezetem minden pontjára, lassan behálózta az agyamat és átvette az uralmat. Marad a Balaton az örök szerelem, de ha a pecára gondolok, a bambusz legyes botom, a szép bauer orsóm és a magam kötötte legyek, és persze a szépséges sebes pisztrángok jutnak eszembe...