Vasárnap, miközben a mesés Pilisen vágtam át, rájöttem, hogy az utolsó szezonomat töltöm a visegrádi kövezésen. 

A hajómat át fogom október folyamán költöztetni Dunaújvárosba, Csabáékhoz, már nem lakom Pilisszentlászlón, hanem Budapestre költöztem, így nem lesz már semmi, ami oda kötne ahhoz a kőhöz. 

Ettől a felismeréstől azért rossz kedvem lett. Nincs előttem statisztika, de az itteni írásaim java és nyilván ez által az élményeim java is ide köt. 

Na azért a melankóliát hamar felváltotta a bizsergés, halat, sőt süllőt akartam fogni! Lalival szeltük át a hegyet és érkeztünk meg a Duna partjára. A víz még mindig, illetve már megint magasan, de azért meghorgászható a part. 

Első pálya, üres, szupi, nézzük, itt vannak-e a balinok! Nem voltak ott, keszegek fürödtek a 20-30 centis szélvízben, de rablás hangja nem jött sehonnan. 

30-40 percnyi meló után megbeszéltük Lalival, hogy felmegyünk az egyenesre. 

Egyenes, foglalt, a répába! Nem olyan hosszú az a kő, nem nagy buli, amikor 2-3 másik kollégával kell osztozni, ráadásul vannak a diszkós legények, akik fehér reflektorral szokták pásztázni a vizet, eget, szemközti partot és a siker érdekében olyan lumen-nel dolgoznak, hogy Nagymaroson is leesik a postás a bringáról, ha a szemébe világítanak. Na ha ők a kövön, én máshova megyek. 

Nem ők voltak ott, ismét abban a ritka élményben volt részem, hogy a pofátlanul sárga botomról megismertek: "Te vagy a FishnDirt?" hangzott a kérdés a sötétben. Megismerkedtem Wrábel Gyurival, aki hozzám hasonlóan rendszeresen tölti az idejét a visegrádi kövön, hasonló okból, mint én. Szídtuk együtt a szobi kötsög halászt, aki, hogy rohadna meg, ismét aktív és kerestük a süllőket. 

Van nekem 3 helyem, ami nagyon frankó ott Visegrádon. Ebből 2 olyan, hogy szinte mindig ad valamit, ha mást nem egy finom rávágást. Miután Gyurival megdumáltuk, amit meg volt érdemes, beharcoltam magam mellette a bokorba, mert a kedvenc helyemet onnan lehetett megpingetni. 1 dobás, 2 dobás, 3 dobás és a bumm. Teljesen idióta helyzetben, a folyással szembe dobva, a kő elé kinyomva tekertem a 11-es originalt, amikor megjött az első sütyi. Méretes, de fiatal volt a kis tüskés, fotó után ment is vissza. 

Menő volt nagyon, újra süllőt tartani a kézben. Még menőbb volt tudni, érezni, hogy olyan pályán vagyok, amit ismerek, és ahol működnek a megérzések. 

Ennek mentén át is mentem a Number 2. helyre, ami szintén tuti, bár inkább kisebb vízállásnál, de 3-4 dobásra onnan is sikerült kivenni egy kis ifjoncot. 

Ment ő is vissza. Tyű, de jó érzés volt, mindkettőt visszatenni! Ettől én nem leszek még CnR apostol, nem is hordanám azt a sapit, mert álszentségnek érezném, hiszen imádom a halat, de eldöntöttem, hogy ha jön egy olyan jó másfeles, akkor belőle filé lesz, ha kisebb, ha nagyobb, az megy vissza. 

Szóval 2 tuti hely, 2 olyan vezetési technika, ami már álmomban is menne és egy pálya, amit 6 éve vallatok. Ez az utolsó szezon itt, minden amit erről a helyről tudok, már maximum mások sikerélményét fogja támogatni és jön egy teljesen új pálya, ahonnan mindent kell tanulni előről. Itt már gimnazista lettem, most ismét általános elsőben kezdek. De ezt nem bánom, csak ezt a pályát hátrahagyni... that is life!

PISZ

Jó volt ez a mai nap. Mindig jó, ha a gyerekekkel lehetek és még jobb, ha olyanokkal lehetünk, akik ösztönösen vagy tapasztalatból értenek a gyerekek nyelvén. Semmi ilyen nem vártam a mai naptól, de az élet is olyan, mint a peca, hogy mikor nem is számítasz rá, komoly ajándékot is kaphatsz. 

Álmosan indult a mai nap, a szokásos "büdös pizsamázással", lassú reggelivel és lomha készülődéssel. Nem siettünk sehova. A cél, a kulcsi randi, a bloggertalálkozó, amiből a gyerekek annyit tudtak, hogy lesz motorcsónakozás is. 

Először Campona, mert Villőnek kellett egy pulcsi, kinőtte a mostaniakat. Pulcsi pipa, Vincus pedig megmutatta, kinek is áll igazán jól a Fishing Time sapi és a Campona. 

Tiszta Elvis...Az én fiam! :) 

Szóval, irány Kulcs, de egy kicsit izgultam, mert egyrészt az idő sem volt 100-as, másrészt féltem tőle, hogy a srácok a 10. percben azt mondják, hogy menjünk. Olyankor nehéz maradni. 

Amire nem számítottam, az mégis megtörtént, úgy értünk oda, hogy nem volt ott senki. A magas víz miatt a csapat gerince lement Adonyba, Csaba és Darabos kolléga maradtak a környéken, Csaba jelezte is, hogy jön hamarosan. Ez nem indul tul jól, de sebaj, a srácok a parton elvoltak a kövekkel, botokkal az idő pedig javulóban volt.

Befutottak Csabáék, hal nélkül, bár hajnalban Csaba fogott, ittunk, beszéltünk, majd bepattantunk a csónakba. Igazából én csak csónakázásra készültem, de ha már itt voltunk, illetve Réka felől megvolt az igény egy vacsorányi harcsára - ugyanis teljes az addikció azóta is a csuszás harcsa iránt - ezért bedobtam a St.Croix-ot, meg a táskát a hajóba. 

A csapat készen állt. 

És ami ezután következett, az maga volt az álom! Csapattuk, ahogy illik, bocsánat vágattunk, ahogy illik, a szemközti partig: 

Miután megtaláltuk a megfelelő vágatot, utána adtunk David Attenborough-nak is! A vadkácsák nemzetközi konferenciáját csúnyán megsértve repesztettünk egészen a horgászhelyig: 

Kulcs egy köpésre van Dunaújvárostól, ez a környezet ismét csak megerősítette bennem, hogy nekem is és a csónakomnak is itt a helyem. 

Megérkeztünk egy olyan részre, ahol az áradó Duna egy fasoron folyt át. Ahol a víz áttört, ott felgyorsult és fel is kavarodott - halmozgást láttunk a forgó vízben. Talán a negyediket dobhattam, amikor két rövid csippentés után elnehezedett a kis Crankster. Bevágtam, és ha jól láttam, és Csaba is, akkor életem első termetes domolykója fordult egyet azonnal a víz tetején. A bizonyosság elmaradt, mert sajnos rövid csata után lemaradt. Újabb dobás, újabb rávágás, de akasztás nix. Kifelé csorogtunk a nyílt víz felé, amikor Csaba, szintén Cranksterrel, a csónak közelében lestoppolt egy balint. 

Közös kép, Csaba gépével, majd a hal ment az útjára. Hamarosan újabb hal rázta a botot, de ezt már Réka fárasztotta ki, meglepően rutinosan. 

Volt ünnep, volt action, nem unatkoztunk. Csaba kapott még egy csuklószaggató rávágást, egy kettőfeles balin 2 méter zsinóron szedte le a kis ducit, rövid balhé, aztán lépett. 

Nem maradtunk tovább, egy óra volt az egész, mégis szuper volt! Sütött a nap, ment a hal, szép volt a hely, elrepült végre a fejünk felett a sas is és kész. 

Kimentünk, ahol Ottó, az ügyeskezű, már a hallé előkészítésén dolgozott. 

Ottótól kaptam 2 kanalat, az egyik az új Kele, ami kecses és könnyű, alig várom, hogy avassam. Ottó felajánlotta Vincusnak, hogy, ha seggbe rúgja Csabát, akkor kap ő is egy kanalat. Vincének ilyet kétszer soha nem kell mondani, puff porzott a csizma...

Három kanállal jöttünk el, de én is, a csapat is maradt volna még, mert ritka az olyan hely, ahol ennyire jó és ritka az olyan társaság, ahol a gyerekeket partnerként kezelik, nem kérdeznek tőlük hülyeségeket és hagyják őket felfedezni maguknak a világot. Csaba is Ottó is remek társ volt ebben. Köszönöm! 

Sajnos nem tudtunk maradni, de ha lesz folytatás, a következő találkozón ott leszünk végig, mert nagyon jól éreztük magunkat. 

Pisz and Sas